Duna-vizet árulók

Budapest lakói a vízvezetékrendszer kiépítése előtt az ún. „dunavizesek”-től vagy vízárusoktól szerezték be a háztartásuk számára szükséges, nem ivóvíznek használt vizet. A fővárosban egészen a 19. század végéig a szegény sorban élő vízárusok hozzátartoztak a város mindennapi életéhez. Évszázadokon keresztül gyalogosan, puttonyokban hordták a vizet a város lakóinak, később, a város terjeszkedésével csacsifogattal könnyítették meg dolgukat. Munkájukat így mutatja be a Vasárnapi Újság 1865-ben: „A vízhordó sokkal rokonszenvesebb, eredetibb alak amannál [ti. a kintornásnál], mely minden városkában otthonos, míg a vízhordó csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vízvezetés fölöslegessé tevé az emberséges munkásokat. […] A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját. Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Míg a két férfiú a puttonyokat rendeltetésök helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.”

Mindegyik dunavizesnek saját körzete volt a városban, ahová másik vízárus nem tehette be a lábát. A korabeli sajtó hírt adott olyan dunavizesről is, aki lányának hozományként a terézvárosi vízhordás kizárólagos jogát adta.